egzisztencializmus – modern filozófiai irányzat, kezdetét Heidegger Lét és idő című művének megjelenésétől (1927) számítják, az irányzat előz­mé­nyé­nek Kierkegaard bölcseletét, Rilke költészetét és Dosztojevszkij műveit te­kin­tik, ill. a 19. sz.-i életfilozófiákat. Az irányzatot szokták tagolni nemzeti ho­vatartozás szerint, valamint Sartre nyomán megkülönböztetik az ateista és a vallásos ágat. Az egisztencializmus nem képezett egységes iskolát, az ide sorolt gondolkodók olykor maguk is tiltakoztak a besorolás ellen. A leg­el­fo­ga­dottabbnak tekinthető felosztás szerint ide tartozik Heidegger, Jaspers (né­met), Sartre, Marcel, Camus (francia), Ortega y Gasset, Unamuno (spanyol) és Bergyajev, Sesztov (orosz) filozófus. A vallásos irányzat reprezentánsai: Jaspers, Marcel és Bergyajev. Az egzisztencia szó jelentése az egyes fi­lo­zó­fusoknál különbözőképpen árnyalódik, önálló jelentést is kap, ám a jelentés alaprétegét meghatározza az is, hogy korábban, a 13. sz.-ban Aquinói Tamás milyen módon különítette el egymástól az essentia (lényeg) és az existentia (létezés) szót. Az ember egzisztenciájának jellemzője a nyitott lét: az ember létezése során állandóan úton van, folyamatosan formálja saját lényegét, ebben különbözik az állattól. Az egzisztenciálfilozófiák képviselőinek lényegi mondanivalói vannak a dehumanizációval, a szorongással, az idővel, a ha­lál­lal, a tudomány, a technika szerepével, az ember léttől való elidegenedésével és a tömegkultúrával kapcsolatban.