pszichofizika – Hagyományosan a környezet ingereinek fizikai tu­laj­don­ságai és az észlelési, érzékleti jelenségek közötti összefüggés feltárására használt, viselkedéses válaszokon alapuló módszer. A fizikai és ez érzékleti világ összefüggéseinek feltárásával a pszichofizika fontos eleme a mai kog­nitív tudománynak, de gyökerei visszanyúlnak a 19. sz. filozófus-gon­dol­ko­dóinak munkájáig. Ezek közül Hermann von Helmholtz munkássága a leg­jelentősebb, aki számos, a látás és hallás területén máig is kutatott ér­zék­leti jelenséget definiált, s ezek alapján meglepően pontos elképzelést alakított ki az érzékleti kódolással kapcsolatban mindkét érzékleti mo­da­litáson belül. A pszichofizikai mérési módszerek születését Theodor Fechner 1860-ban megjelent könyvéhez (Elemente der Psychophysik) köthetjük, mely­ben rendszerezte és formalizálta az akkoriban kialakuló viselkedéses tech­ni­kákat, és először alkalmazta a pszichofizika terminust. A formalizált tech­nikák lehetővé tették különböző tudósok eredményeinek összehasonlitását, s ezzel a pszichofizika tudománnyá válását. A Fechner által leírt technikák, igy pl. az észlelési küszöb mérésére használt határok módszere ill. konstans ingerek módszere, s az ezek révén megállapított pszichometriai ill. pszi­cho­fi­zikai függvények – például az érzéklet és az inger viszonyát kifejező lo­ga­ritmikus függvény – máig is használatosak. A mai pszichofizika feladata elsősorban az idegrendszeri mechanizmusok és érzékleti jelenségek közötti kauzális összefüggések feltárása, amit Fechner belső pszichofizikának ne­ve­zett, szemben a fizikai inger és az élmény kapcsolatát vizsgáló külső pszi­cho­fizikával.